Ma délután volt időm kimenni a pesthidegkúti reptérre a tacskómmal, és ahogy szoktam, elnéztem az itt található egyik katonasírhoz is. Közben pedig csak eszembe jutott, hogyan érvelt Schmidt Mária néhány napja, amikor meghallgatta Toroczkai László egy évvel ezelőtti október 23-i beszédét.
„A történelmi tény az, hogy a Szovjetunió internacionalista szövege egy hazugság volt, az orosz birodalmi akaratot fedte el. Az orosz nép szenvedése ettől még hatalmas, és a két állítás egyszerre igaz.
(…)
1956 a magyarok szabadságharca volt. És ez a szabadságharc szovjetellenes volt, a Szovjetunió pedig orosz primátusra épült. Ez a történelmi tény” – írta Schmidt. Tegyük fel, hogy mindenben igaza van.
A kérdésem akkor csak az lenne, hogy miért ér többet az áldozat, amit 1956 októberének utolsó, novemberének első heteiben hoztak meg, mint amit 1944-45 telén? Hiszen egy évtizeddel a pesti srácok harcai előtt pontosan ugyanazon Szovjetunió ugyanazon hadseregével szemben védekeztek a magyar és a német katonák.
Budapest védelme szovjetellenes volt, a Szovjetunió pedig orosz primátusra épült – írhatnám akár ezt is.
Mégis, miközben 1956 őszének harcaira – teljes joggal és büszkeséggel! – emlékezik az egész ország, munkaszüneti nap mellett, addig az 1944-1945 heroikus szovjetellenes harcaira való utcai megemlékezést jogszabályban tiltotta be a Fidesz.
Sőt, arra a szovjetellenes küzdelemre illik valamiféle negatív előjellel gondolni, mintha bűnt követtek volna el azok a katonák és civilek, akik ’45 februárjában a megadás és a kapituláció helyett a támadást és a harcot választották Buda körbe zárt várában. Pedig pontosan az ellen a szovjet megszállás ellen küzdöttek, amellyel szemben egy évtizeddel később tört ki a szabadságharc Budapest utcáin – és nem álltak a szovjet mellé árulóként, mint például a Budai Önkéntes ezred szarházi tagjai.
A ’45 telén fegyvert fogó, a kötelességüket teljesítő, katonai esküjükhöz hű bajtársak szovjet-kommunizmus elleni harca és életáldozata tehát, ami Schmidt gondolatmenete szerint az orosz primátus elleni küzdelem volt, miért ér kevesebbet, mint az ’56-os bajtársaiké? Főleg jogos lehet a kérdés, ha tudjuk, hogy sokuk már a Rongyos Gárdában is harcolt, a Tanácsköztársaság ellen is fegyvert fogtak, ahogyan Budapest 1945-ös védői között számosan voltak és lehettek, akik 1956-ban is a barikádokon voltak, vagy nyugatról támogatták a szabadságharcot.
Ideje lenne tehát befejezni a kettős értékelést, és a magyar szabadságért fegyvert fogó, a szuverenitásunkért életét áldozó katonákat, harcosokat egyformán kezelni és tisztelni függetlenül attól, hogy Pozsonynál, Nándorfehérvárnál, Egernél, Szigetvárnál, Budán vagy a Corvin közben haltak hősi halált.
