Viccből ugyan tettem ki egy fotót Ferihegyről, de természetesen eszem ágában sincs elhagyni Magyarországot. Legfeljebb egy-egy meccs erejéig. Néhány gondolat azonban csak érlelődik, ha nem is lépésről lépésre, de legalábbis időről időre. Olvastam, figyeltem a rólam szóló kommenteket az elmúlt hetekben, hónapokban, és az egyik legfontosabb megállapítás, amire jutottam, az az, hogy sokan, nagyon sokan valóban nem értik, valóban nem értenek.
Ennek az oka egyébként rém egyszerű: én soha nem voltam igazán annak a rendszernek a része, amiben mozgok, vagyis amiben mozognom kell és amely nélkül az értetlenkedők talán tételezni sem tudják önmaguk létezését. Ahol pedig kevesebb az információ, ott kitöltik azt a saját életből hozott tapasztalatokkal. Én is sokszor járok el így, szerintem érthető reakció ez, ami ha nem is mindig jó, de lényegesen pozitívabb az érdektelenségnél.
Szóval így lettem az elmúlt hetekben, hónapokban „propagandista”, meg kormánypárti. Nem vitatom, lehet, sokszor tűnt úgy, hogy a leírt, bepötyögött betűk és a formai mondandó, a tartalom is ugyanabba az irányba mutatott.
Csakhogy sok esetben én teljesen más alapokról indulva, más szemszögből jutottam egy-egy megállapításra és fogalmaztam meg kritikáimat a Fidesz vagy éppen Magyar Péter irányába. Én ugyanis nagyon sok szempontból nem voltam és nem vagyok a rendszer része, amiben a közbeszéd zajlik és amiben mégis mozognom kell és lavíroznom benne és alakítani azt.
Többek között ezért is tudtam egyazon napon kritizálni mindkét nagy politikai tömb valamely megnyilvánulását.
A közéletet hosszú, hosszú évek óta követem. A legelső cikkemet, ami egy szemle volt tulajdonképpen, kézzel írtam médiaismeretek órán úgy nyolcadikos koromban Koszovó bombázása kapcsán. Aztán szemléltem, figyeltem, ennek mentén tanultam és alakultam én is. Aztán egyre inkább azt éreztem, hogy alakítani is akarom azt a világot, ami körülöttem van.
Tizenhat évvel ezelőtt ilyenkor már tagja voltam egy politikai közösségnek, amelyben csupa hozzám hasonló aktivista volt, akik valamit tenni akartak a hazájukért. Akiknek jelentett és jelent valamit nem csak a magyarságuk, de a jobboldaliságuk is. Érdekes kérdés, vajon melyik a fontosabb a kettő közül, talán majd máskor boncolgatni is fogom.
Ekkor már rendszeresen írtam, igaz, „Cs.A.K.” egy focis oldalon. Közéleti, világnézeti kérdésekben nem mertem még ilyen maradandó módon megnyilvánulni akkor, tizenhat évvel ezelőtt, pedig gondolataim voltak már természetesen. Aztán néhány év múlva eljött ennek is az ideje, bő egy évtizede. Olyan években, amikor a magyarságtudatom és a jobboldaliságom kéz a kézben járt egymással, és ehhez a Fidesz közelébe sem kellett mennem, sőt, minél távolabb volt, annál jobban jártam.
Amikor hetente festettünk kiírást, szerveztünk gyűléseket, megmozdulásokat. Tüntettünk a meghurcolt székely bajtársainkért, vagy a déli határ védelmében tettük, amit csak lehetett – akár a kerítés mellett Ásotthalmon, akár a Keletinél Budapesten. Felejthetetlen élmények, amelyek mind alakítottak, formáltak belül, és mint a kiöntött beton, úgy kötöttek tapasztalattá a lelkemben. Eszköz volt a molinó, eszköz volt a festék, a görögtűz és eszköz volt a jelenlét, a kiállás. Eszköz volt az a két egy méterszer egy méteres kis zászló, amelyeket a budapesti foci Európa bajnokság alatt festettem, és a Bellingcat, valamint csatolt ügynökszervezete, a Telex címlapjára juttatott, mint jobboldali aktivista.
Az a két zászló, az a sok molinó, tüntetés, fénykép, gyűlés, megírt könyv és cikk, elkészített videó, az újságíró iskolában töltött idő sokkal több volt valójában, mint két zászló, sok molinó, fénykép, gyűlés vagy megírt könyv és cikk és elkészített videó és újságíró iskolában töltött idő. Üzenet volt mind, a tenni akarás, az aktivizmus, egy jobb világban való hit és az azért való kiállás üzenete. És ugyanez az üzenetem ma is akár akkor, amikor ezt a bejegyzést pötyögöm a telefonomon át az Önök, a Ti képernyőitekre. Az eszköz a kezemben most nem az ecset vagy a görögtűz, hanem a billentyűzet és a gimbal. A mikrofon, amit miniszterek, politikusok, a közvéleményt formáló emberek elé tartok, miközben én magam is formálom már a közvéleményt. Én tudom, hogy ott belül nem változtam semmit, ugyanaz a tűz ég bennem továbbra is, amely ki tudja már mikor fellobbant a szívemben.
Ez az, ami hajt, ami miatt csak megyek tovább az úton előre, amin évekkel, hosszú évekkel ezelőtt elindultam és amit amit folytatok lépésről lépésre, akár egy erdei ösvényen egy kellemes őszi délutánon. Elfogadom, hogy nehéz ezt megértenie annak, aki soha nem így élt.
