Ugye, mennyire unta mindenki a plakátokat, amelyeken Orbán Viktor, a Fidesz és Kis Grófó akarta megvédeni a népet a háborútól? Ezeket váltotta fel április 13-án az Európai Unió kampánya, amely szintén megvédeni akar bizonyos, általa preferált értékeket. Úgy tűnik, a védekezés egyike azoknak az üzeneteknek, amelyekkel előszeretettel operál az, aki valamennyire ért a marketinghez – de ez most mellékszál.
Szabad sajtó – áll az egyik plakáton, amely megvédené azt, ami számít. Az elmúlt napokban tényleg rengeteg kommentet, üzenetet, reakciót kaptam. Nincs ezzel semmi baj, hiszen bár alapvetően még mindig magamnak írok, a saját gondolataimat, mégis szükségesek a visszajelzések akár kritikusak, akár elismerőek. Előbbieket inkább csak online, utóbbiakat azért offline is kapok.
Számomra a mai napig a leginkább érthetetlen reakció az, amikor megkérdőjelezik az újságíró mivoltomat azok, akik szerint az elmúlt 16 esztendőben itt csak propaganda zajlott sajtótevékenység helyett. Lehet, hogy utóbbiban igazuk van, nem tudom. Azt azonban tudom, hogy a sajtó éppen attól lesz szabad, hogy nem kell senkinek megfelelnie. Csak saját magának. Vagyis nekem újságíróként – nyilván etikai szabályokat és a törvényeket betartva – elsősorban saját magamnak kell megfelelnem. Ez az én sajtószabadságom.
Egyet tudok: az újságíróiskolában, ahova jártam két évig, soha nem szóltak azokért a témákért, gondolatokért, amelyeket bevittem oda.
Többet az óráimhoz született cikkek, bejegyzések közül felhasználtam egyébként a nyilvános publikációim során is, az akkori Facebook-oldalaimon vagy éppen a Telegram-csatornámon. Ezek pedig finoman szólva sem voltak soha kormánypártiak, fideszesek…
Bizony, már akkoriban is írtam humorosnak szánt, ironikus bejegyzéseket. Éppen olyanokat, mint amilyen szombat délután bepötyögtem a PSG és Arsenal-szurkolókkal teli metrón, nagyjából öt perccel azután, hogy az ominózus fotót elkészítettem. Ilyen vagyok, így alkotok. Ahogy eszembe jut, ahogyan jön. Spontán.
Ez pedig úgy gondolom, egy írónak, újságírónak nagyon is fontos tulajdonsága. Az írás ugyanis sokkal inkább irodalom és művészet, mint kiszámítható mérnöki munka – írom ezt úgy, hogy számolni tényleg nem tudok, a kettest is csak azért ismerem fel, mert a bizonyítványaimban a matek-rubrika azzal volt tele iskolás éveim alatt. Vagyis az írás, az újságírás formai szabályai bár tanulhatóak, alapvető készség és hajlam, vagyis „jó toll” nélkül az illető nem lesz több egyszerű médiamunkásnál, amivel természetesen semmi baj nincs.
Tisztességgel, becsülettel lehet és kell végezni ezt a nagyon fontos munkakört.
Márpedig talán nem szerénytelenség ha úgy vélem, tudok írni a szó irodalmi, művészi értelmében. Ez pedig akkor is így lesz, ha mindenféle más foglalkozású ember téved az oldalamra azzal a hozzászólással, hogy „te nem is vagy igazi újságíró”. Egy nézőpontból talán igazuk van, elvégre nem csak írok. Műsort vezetek, riportot forgatok, embereket faggatok, rendezek, kamerázok, vágok, ezeket néha egy személyben ha úgy adódik, és néha a kollégák nagy örömére még szkriptelni is szoktam. Ez valóban túl mutat egy egyszerű újságíró teendőin.
Én pedig ezt élvezem. Ebben találtam meg saját magam, ebben vagyok igazán önmagam legyen szó hírügyeletről, egy MTI-s anyag átvételéről, agy Facebook-bejegyzésről, amely vagy komoly, vagy ironikus. Akkor is élvezném, ha csak egyetlen ember látná és akkor is imádom ezt, amikor százezrekhez jutnak el a gondolataim, ahogyan egy-egy sztorit vagy a világot látom.
A sajtószabadság ugyanis, amire oly sokan szeretnek két „propagandista lincselés” között hivatkozni, amelyekben kötelet és börtönt helyeznek kilátásba nekem egyszerű, felhergelt melós vagy akár ma miniszteri székben ülő politikus, éppen ott kezdődik, hogy a saját világnézetemet tudom képviselni és megjeleníteni úgy, ahogyan én akarom.
Szabadon.
