Egyáltalán nem lep meg, hogy Menczer Tamás külön is megosztotta azt a valóban humoros részletet, amikor bevallom, egy pillanatra lefagytam a faggatása közben. A helyében én is ezt tettem volna, nekem pedig szerencsére sosem esett nehezemre belátni, ha hibázok, vagy akár mosolyogni ezen, ahogy most is teszem!
Ugyanis vallom, hogy elsősorban a hibával nem az a legnagyobb baj, ha elkövetjük, hanem az, amikor nem tanulunk belőle, ezért újra és újra beleesünk. Én pedig ebből is tanulni igyekszem.
Aki közelebbről ismer, vagy képben van a hazai jobboldal szélének szereplőivel, az tudja, hogy évtizedes mozgalmi aktivista múlttal a hátam mögött fordultam az addigiaknál is élesebben a média és az újságírás felé néhány éve, noha előbb írtam rendszeresen egy szurkolói blogra, minthogy beléptem volna egy olyan mozgalomba 2010 tavaszán, ami már akkoriban is kritikusan szemlélte a Fideszt, attól jobbra állva.
Az első Facebook-oldalamat 2020 nyarán hoztam létre, tulajdonképpen akkor indultam el igazán a média világa felé apró, kis lépésekkel, miközben mindenfélét dolgoztam az adategyeztetéstől a raktárosig.
Aztán egy két éves újságíróiskolát végeztem el úgy, hogy hatalmas áldozatot és kockázatot vállalva hagytam ott minden más civil elfoglaltságot, hogy csakis arra koncentráljak, amit csinálni akartam. Vagyis az újságírásra. Ebbe az oktatási intézménybe tartottam akkor is, amikor a Nyugati pályaudvaron 2023 februárjában egy fickó és egy nő lépett oda hozzám, és paprika spray-vel próbáltak meg lefújni, sikertelenül. Nem mindenki úszta meg ennyivel azokat a napokat.
Az médiaiskolát elvégeztem, és igazán újságíró a Magyar Jelen kötelékében lettem 2024 tavaszán – ahol hirtelen olyan dolgokat is kellett csinálnom, amiket addig soha, például mikrofonnal a kezemben kamera előtt állni. Valahogy csak belejöttem, elkezdtem riportokat készíteni, majd embereket faggatni az utcán, majd kérdezgettem és hoztam zavarba embereket és politikusokat balos tüntetéseken vagy a Pride-on, ami ugye Németh Balázs szerint nem volt.
Aztán jött az ötlet, hogy „kapjuk el” Magyar Pétert. Sikerült, igencsak emlékezetes lett az a nyári gárdonyi délután. A hírügyeletek, feldolgozandó témák, cikkek mellett temérdek podcast, helyszíni forgatás, riport, szkriptek megírása, felkészülés, utánanézés, az elkészült anyagok menedzselése és a többi. Nem, ez nem az a munka, amit reggel nyolctól délután négyig csinál az ember napi nyolc órában. Tényleg ezzel kelünk és ezzel fekszünk, amiért óriási elismerés a kollégáknak ezúton is!
Olvasom a kommenteket, amik szerint nekünk könnyű, milliókat kapunk és a többi. Egyik sem igaz. Nem kapunk sem milliókat, sem előre megírt paneleket, kérdéseket senkitől. Amit mi a Magyar Jelennél csinálunk, elsősorban meggyőződésből tesszük, jobboldali világnézetünkből fakadóan a nemzetünket szolgálva nem egy munkahelyen, hanem egy bajtársi közösségben. Kapok érte fizetést? Kapok. De ha nem kapnék is csinálnám, ahogy csináltam azelőtt is, amikor a barátaim elismerésén kívül semmilyen anyagi elismerés nem járt érte, csak „ráfizetés” és rágalmazás.
Miközben szombaton délelőtt némileg rutintalanul éppen „beesve” Menczer Tamás rögtönzött tájékoztatójára elkezdtem azonnal kérdezni, a sokadik téma után néhány másodpercre leblokkoltam. Hibáztam. Először esett meg velem ilyesmi, de a legfontosabb, hogy tanuljak ebből is. Ezen leszek, addig pedig mosolygok az egészen!
