Szeptember elején Kolozsváron jártam. Természetesen nem lettem a Vasutas labdarúgója, azonban az a megtiszteltetés ért, hogy néhány kispályás találkozó erejéig magamra húzhattam a KVSC szerelését.
Egy hete a KVSC, vagy mai nevén „Csefere” (CFR) szurkolói rendezték meg focikupájukat. Aki nem tud túllendülni a románozáson, az nyugodtan fejezze be itt az olvasást. A többieknek pedig megsúgom, sok mindent hallottam a hétvége folyamán, de román szó nemigen volt köztük. Még a legtöbb boltban is, ahová betértünk, volt valaki, aki tudott magyarul. A szórvány már csak ilyen.
Ezért is tartom rendkívül fontosnak, hogy a „Csefere” magyar szurkolói száznál is többen gyűltek össze, hogy eltöltsenek egy hétvégét, némi labdarúgással egybekötve. Igen, meg lehet szólni őket, hogy miért szurkolnak románul.
Meg lehet találni őket, amikor a városban és a stadionban többséget alkotók által kitett román zászló mögött állnak, vagy mellettük lengetik azt. Lehet tét nélkül beszélni és álmodozni a revízióról. És lehet tájékozódni, megismerni a valóságot, a mindennapokat. Én most ez utóbbit teszem.
Kolozsvár lakosságának talán a negyedét sem teszi már ki a magyarság – ez a KVSC stadionjának lelátóin sincs másképpen. Ez a szomorú tény. Ettől függetlenül van egy közösség, ami anyanyelvében és identitásában is magyar. Ez a közösség pedig a város magyar alapítású futballklubjának szurkol, idősek és fiatalok együtt – egymás között magyarul, a meccseken pedig a KVSC drapériaja mögött, a turulos zászlót lengetve.
Ez a közösség ma egy stabil pillére Kolozsvár magyarságának, amely az egyik garancia lehet arra, hogy a városban nem csak a múlt, de még a jövő is lehet magyar.
Mocskolódás, szidalmazás helyett én azt gondolom, segítségre, támogatásra van szükségük akár a csonkaországi, akár a határon túli tömbmagyarság részéről. Mégis hogyan várhatjuk el a románoktól, hogy vetkőzzék le végre a sovinizmust, ha mi még a sajátjainkkal szemben sem vagyunk erre képesek?
Ez pedig nem jelent lemondást semmiről a magyarságra nézve – sőt, éppenhogy az erősödés lehetőségét hordozza magában.
Ez ugyanis nem a románságnak való megfelelést és behódolást jelent, hanem annak kimondását és elfogadását, hogy nem mondunk le egy négyzetméterről sem, ahol magyarok élnek, ameddig a magyar élettér tart. Én azon leszek a jövőben is, hogy ez a maroknyi, de elszánt közösség megőrizze magyarságát szívében, lelkében, és ezáltal megőrizze a magyarságot Mátyás király szülővárosában, a szép, kincses Kolozsváron.