Számunkra a Benes-dekrétumok elleni kiállás nem újdonság, hanem az életünk szerves része.
Néhány gondolatot azért csak megosztok még a szombati tüntetés és a Benes-dekrétumok kapcsán, hátha Jakab Péter vagy akár Dobrev Klára is megérti – meg úgy mindenki, akit évtizedek óta a határon túli magyarsággal hergelnek némi apróért, vagyis szavazatért cserébe.
Először is, évek óta hallgatom, olvasom mindenfelé a Trianon-megemlékezések, tiltakozások kapcsán, hogy mégis minek ezzel foglalkozni? Hiszen ez a múlt, el kell fogadni, hogy a határok ilyenek és kész.
Hát ezért kell, vagyis kellett vele annyit foglalkozni. Jó reggelt, elvtársak!
Mi pedig itt a jobboldal szélén nagyon sokan ezért is tettük, tesszük mindezt évek, évtizedek óta. Erről szóltak a Trianon-felvonulások, megemlékezések, előadások, de még akár koncertek, meccsek is – azok a rendezvények, melyeket a baloldal folyamatosan támadott, rágalmazott, pocskondiázott, igyekezett nevetség tárgyává tenni.
A másik „remek érv” a határon túl élő magyar állampolgárok szavazati jogának kérdése volt. Valami olyasmi felvetéssel, hogy „mit szólnak ők bele onnan, hogy milyen politika van idehaza”. Érdekes módon a londoni magyarok szavazati jogával ugyanezeknek nem volt bajuk, jegyzem meg halkan.
Sőt, számukra megkönnyítették volna a voksolást, pedig őket aztán semmilyen jogfosztás nem éri Angliában vagy Németországban, és még csak nem is ide adóznak. Igen, ez pontosan ugyanaz a slepp, amelyik szerint a Kárpát-medencében, de a csonkaországon kívül élő magyar állampolgár ne szóljon bele, mert semmi köze nincs hozzá, nem itt él.
Akinek azonban a „székely terrorvád” egy évtizede még nem volt elég, talán mostanra annak is leesett a Benes-dekrétumok kapcsán, hogy bizony egyáltalán nem mindegy egy felvidéki (erdélyi, délvidéki, kárpátaljai) magyar állampolgárnak sem, hogy milyen vezetése van Magyarországnak.
Olyan, amelyik nem csak akar, de képes is kiállni az ő jogaiért, vagy olyan, amelyik most éppen csendben van, mert a politikai szövetségi rendszeréből fakadó érdeke ezt kívánja meg? Erről persze még most sem döntenek, hiszen a határon túl leadott listás szavazat elenyésző befolyással bír a mandátumok tekintetében.
Most pedig ráadásul azok kérik számon az Orbán-kormány reakcióját a leghangosabban, akik egy hónapja is még azzal hergeltek idehaza, hogy mennyi pénzt költ a magyar állam a határon túli magyar kisebbség identitásának megőrzésére a kultúrán és a sporton keresztül. Szép fordulat, de egyáltalán nem meglepő… Valószínűleg a következő kampánytémáig tart. Apropó, mi a helyzet a gyermekvédelemmel? Jól elfelejtette mindenki Füssy Angélán és azokon kívül, akik egyébként is erre tették fel az életüket.
Ahogy Horváth Tamás írta és nagyon megfogalmazta, innentől viszont nincs pardon, az elvtársak mostani tettei és mondatai kőkeményen számon kérhetőek lesznek a jövőben. Például akkor, amikor majd ismét a határon túli magyarság elleni uszítástól remélnek politikai hasznot, néhány behúzott x-t maguknak.
Mi pedig akkor is járjuk majd tovább a Kárpát-medencét, hogy bemutassuk a magyarság értékeit, örömeit, problémáit. Szervezünk megemlékezéseket, előadásokat, olyan eseményeket, melyen akár az utódállamok hozzánk hasonlóan gondolkodó rétegei is megérthetik, mi is a probléma a Trianon-kérdéskörrel, ami őket – a másik oldalról – ugyanúgy sújtja a sehova nem vezető sovinizmus formájában. Szerencsére ezt egyre többen veszik észre ott is.
Folytatjuk tehát a munkát, mert számunkra a Benes-dekrétumok elleni kiállás nem egy derült égből villámcsapásként érkező újdonság volt, hanem az életünk, identitásunk és gondolkodásunk szerves része.
