Körül ölel mindent a sötét és a csend, amit látni és hallani a téli erdőben. A szem hamar hozzászokik a kevés fényhez, a fül pedig érzékenyebb lesz minden apró neszre és zajra. Csupasz fák magasba nyúló körvonalai törik meg a köd lepte, felhős égboltot, amelyet nem a csillagok, hanem a város visszaverődő fénye tesz enyhén láthatóvá. Semmi nem mozdul, semmi nem történik. December első heteiben a nappal fénye egyre kilátástalanabb harcát vívja az éjszaka sötétje ellen, az élet pedig visszahúzódik a fáról lehulló levelek védelme alá.
Az idő lelassul, szinte megáll. A keskeny földút a távolban szűkül össze teljesen a fák között elveszve, valahol a sötétben maga mögé rejtve azt, ami előttünk van és ránk vár. Csak a lépteim adnak ütemes hangot, ahogyan apró kavicsok, a levelek ropognak vagy a sár cuppan egy nagyobbat a cipő talpán. Hideg van és sötét és csend és mégsem nyomaszt, nem érzek félelmet.
Csermely sem megy olyan messze az egyre sűrűbb ködben, pedig ösztönösen ismert szagok csalogatják a fák közé a tacskó apró lábait. Mégis inkább visszanézve figyeli a lépteimet, amelyek a téli táj csendjében visznek a megkezdett úton mindig csak előre.
Olyan még nem volt, hogy egy út sehova ne vitt volna. Tudom, hova tartok és tudom, miért. Így pedig sem a sötét, sem a hideg, sem a köd nem állíthat meg, hogy megérkezzek oda.
A december a sötétség diadalával fenyegethet, de mind tudjuk, hogy a fény végül mindig győzedelmeskedik felette.
