Mindenünk megvan, még sincs semmink. Talán ezzel a mondattal lehetne leginkább kifejezni a modern fogyasztói lét esszenciáját. Az áruházak polcai roskadoznak, sokak számára a lemondás legfeljebb annyit jelent, hogy ugyanabból az egyébként értéktelen vacakból az olcsóbbat emelik le.
Az élet persze csupa lemondás így is. Kényszerű, a körülményekből, gazdasági helyzetből fakadó nélkülözése az újabb és jobb tárgyaknak, kacatoknak, melyek igazán addig okoznak valamiféle örömet, kielégülés iránti vágyat, ameddig nem birtokoljuk őket. Utána jöhet a következő tárgya a fogyasztói sóvárgás ábrándos sóhajtásai közepette.
Ebben a lemondásban azonban nincs semmi magas, nincs semmi nemes. Nincs semmi, ami előremutató. Nincs benne az áldozat, amit meghozunk valamiért, végső soron saját magunk felmeléséért. Számomra ez utóbbit jelenti a böjti időszak.
Talán nem véletlen, hogy a húsvét előtti lemondás egybe esik a tavasz ébredéssel. Az időszakkal, melynek végét nem a saját magunk által vállalt lemondás, hanem Jézus értünk hozott áldozata jelez a keresztfán.
Isten fiának áldozata, az értünk való lemondása pedig nem egyenlő a feladással! Sőt, bizonyos szempontból annak ellentéte, hiszen egyfajta pozitív elengedés nem valamiről, hanem valamiért!
A legnehezebb, amikor lemondunk tulajdonképpen magáról a biológiai létezésbe burkolózó, materiális függésektől agyonterhelt életről. Pedig csak ezután kezdhetünk el élni. Nem csak testben, de igazán lélekben és szellemben. Talán úgy érezhetjük, hogy nincs már semmink, pedig akkor kapunk meg csak igazán mindent.
